Lemezlovag
És azokat, akiket táncolni láttak, őrültnek gondolták azok, akik nem hallották a zenét.

Istenfej és a magányos emberek

Kihalt minden, üres a táj, csak a sugárzó anyaggal is szennyezett por száll a súlyos szmoggal terhelt szélben, ahogy a kis sápadt Eleanor 15-soros acélbetétes bakancsban, gázmaszkban szedi az évek óta rohadó rizsszemeket a már terméketlen földről a templomkertben. Szemétől könnyoldotta festékcsík húz komor vonalat az élénklilára rúzsozott, kicserepesedett szája széléig...

Bár volt egy erősen industrial metal felé kacsintgató korszakom, és néhány goth rock/metal banda avagy nóta hangulata is megfogott (a többit viszont - sajnálom - kifejezetten borzasztónak vagy nevetségesnek tartottam), sosem voltam Godhead rajongó. Nem is igazán hallgattam. Futottak még kategória, legyintek, lépjünk tovább.

Aztán egyszercsak belebotlottam ebbe a Beatles feldolgozásba. Néha újra felbukkant. Ekkor már tudatosan. És maradt. Aztán már ha így alakult, jobban beleástam magam a Godhead munkásságába. Meg kellett állapítanom, hogy az általuk választott, viszonylag szűknek és szürkének hitt műfajban sikerült nagyon sokszínű dolgokat alkotniuk. Kedvenceim még mindig nem lettek, de egy-két számuk időnként átszalad a hangfalkábeleimen. 

Jelen szerzeménynek (1998) létezik egy 2001-es - sokkal gyengébb - változata is (dolgozzuk fel a saját feldolgozásunkat... high level recycling, igazán környezettudatosak), ami videoklippel is rendelkezik Marc Webb (500 Days of Summer, na jó, meg még két Pókember film is, de ezek mindig hidegen hagytak) dirigálása nyomán....és számomra egész nézhetetlen. Bár a heves és hirtelen hajhullás miatt szomorú, de szúrós tekintetű pandamackónak sminkelt, paripáját (és fél kabátujját) vesztett, szelíden John Malkovich-ra hajazó (hajazó, haha!) motoros énekes fickó szájmozgása kifejezetten irritáló, de legalább a zenekar mozgáskultúrája egész nevetséges vicces. 

 

Úgyhogy későbbiekben nézni nem, de azért hallgatni még fogom őket.